11.fejezet

Sziasztok! El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy még ezután a hosszú szünet után is itt vagytok és olvassátok a blogot. Általában úgy vagyok vele, hogy belekezdek valamibe, aztán egyszerűen megunom, vagy nem tartom elég jónak ahhoz, hogy további időt pazaroljak rá és abbahagyom. Még soha egyetlen történetemmel sem jutottam el ilyen messzire, pedig ez a 11 fejezet sem éppen sok... de ezt is csak nektek köszönhetem!:) Nem is tudjátok, hogy milyen sokat jelent számomra minden egyes komment, és hogy mennyi motivációt ad ahhoz, hogy folytassam! Talán lesznek kisebb-nagyobb szünetek, de megígérem, hogy amíg itt vagytok és olvassátok, addig nem fogom abbahagyni :)

(Ha esetleg valakit érdekel, létrehoztam egy facebook csoportot is, nyugodtan csatlakozzatok :) )

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

Fogalmam sem volt, hogy mennyit alhattam, de kicsit sem éreztem magam kipihentnek, mikor felébredtem. Nem nyitottam ki a szemeimet, csak álmosan szuszogtam és puha, meleg párnámhoz dörzsöltem az arcom. Ahogy azonban kezdtem egyre éberebb lenni, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem egy párnát, hanem valami egészen mást szorongatok. A szemeim kipattantak, meglepetten pislogva néztem fel és Harry arcával találtam szemben magam alig néhány centire az enyémtől. Zavartan megköszörültem a torkom és sietve hátrébb húzódtam, míg hátam valami keménynek nem ütközött. Kezeimet ijedten öleltem magamhoz, szívem hevesen vert. Nem értettem, hogy miért alszunk egy ágyban, hogy miért jöttem ennyire zavarba, és hogy miért fáj megállás nélkül a hasam. Harry a könyökére támaszkodva ülő helyzetbe tornázta magát és néhány hosszú, feszült pillanatig csak meredt rám azokkal a nagy, zöld szemeivel.

- Jobban vagy már? Eléggé ki vagy pirulva - szólalt meg halkan, majd előre nyúlt és meleg tenyerét a homlokomra helyezte. Összerezzentem az érintésére, mire sietve visszahúzta a kezét.

- Nem érezlek lázasnak... - jegyezte meg összevont szemöldökkel. Közben lassan forogni kezdtek a fogaskerekek az agyamban és végre beugrott a tegnap este. Az egész olyan hatást keltett, mint egy zavaros rémálom. Körülnézve a szobában arra is sikerült rájönnöm, hogy a nappaliban vagyunk, a kanapén, és hogy az a kemény valami, amihez éppen hozzá simulok, a háttámla. A napszakra csak az ablakot fedő deszkák résein beáramló halovány napsugarakból következtethettem, de úgy ítéltem meg, hogy késő délután felé járhat az idő. Vagyis lényegében az egész napot átaludtam. Ezzel még nem is lett volna különösebb baj. A probléma ott kezdődött, hogy úgy éreztem, tudnék aludni még legalább egy hetet. 

Harry várakozó tekintete hamar eszembe juttatta, hogy nemrég a hogylétem felől érdeklődött, én pedig még nem adtam választ. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kéne mondanom. A fejem lüktetett, émelyegtem és a hasam is fájt. Mit is mondott Harry? Ja igen... ételmérgezés.

- Azt hiszem, hogy... jobban vagyok - feleltem végül bizonytalanul. Ő csak bólintott, felkelt a kanapéról és a kezembe nyomott egy nagy pohár vizet. Felültem és engedelmesen inni kezdtem. Az evésnek már csak a gondolatától is liftezni kezdett a gyomrom, de úgy éreztem, hogy egy zuhany jól esne. Álmosan dörzsölgetve a szememet csúsztam ki a kanapé szélére és az üres poharat Harrynek adtam.

- Feküdj vissza nyugodtan - mondta sietve, mikor rájött, hogy épp felállni készülök.

- Előbb szeretnék lezuhanyozni - feleltem elszántan. Harry egy darabig csak rosszallóan meredt rám, majd nagyot sóhajtott és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Rövid habozás után, kelletlenül ugyan, de elfogadtam a felajánlást és a karjára támaszkodva keltem fel a kanapéról. A hasam jobban fájt ugyan a kelleténél, de néhány bizonytalan lépés után sikerült megtalálnom az egyensúlyom. Elengedve Harryt indultam a lépcsőhöz és a korlátba kapaszkodva lassan, de biztosan haladtam felfelé. Közben egyre több részlet jutott eszembe a tegnap estéből és kezdtem egyre kínosabban érezni magam. Nem akartam, hogy bárki is ilyen elesettnek lásson... Az emeletre érve a háló felé indultam, de Harry, aki egész eddig mögöttem araszolva követett, egyből a fürdő felé irányított, mondván hogy majd ő hoz nekem tiszta ruhát. Beletörődötten sóhajtottam fel és követtem az utasítást. A kád szélén ülve várakoztam. Meglepett, hogy Harry ennyire... gondoskodó, és bár jól esett, hogy valaki törődik velem, mégis kicsit kellemetlenül érintett. Nem szerettem mások terhére lenni. Mikor végre felbukkant az ajtóban egy kupacnyi tiszta ruhával, átvettem őket tőle, halkan megköszöntem és minden további nélkül bezárkóztam a fürdőbe. Hosszan elidőztem a zuhany alatt. Hagytam, hogy a forró cseppek végigszaladjanak a hátamon, miközben homlokomat a csempének nyomtam. A hasam megállás nélkül fájt, ami további aggodalomra adott okot. Talán Harrynek igaza van... Talán tényleg csak egy egyszerű gyomorrontás. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi van, ha mégsem. Ha ez valami sokkal komolyabb... Nem is tudom, mondjuk egy... vakbélgyulladás? Egyre növekvő félelem kerített hatalmába, kiszorítva minden levegőt a tüdőmből. Remegve zártam el a csapot és szó szerint kiestem a fülkéből. Megkapaszkodtam a mosdókagylóban és zihálva kaptam magamra a törülközőm. Nem akartam meghalni, már nem. Amióta csak elkezdődött ez az egész, rettegtem, hiszen a jelenlegi körülmények között bármelyik nap lehetett az utolsó. A betegség gondolata azonban még soha nem fordult meg a fejemben, pedig ez is egy igen komoly veszély. Nincsenek gyógyszerek, orvosok, kórházak, vagy internet, hogy információt szerezzünk... Mély levegővételekkel próbáltam lenyugodni. Tudtam, hogy felesleges ilyeneken aggódnom, hiszen nincs semmi, amit tehetnék. Hinni akartam Harrynek, meggyőzni magamat is, hogy ez nem több egyszerű gyomorrontásnál. Megtörölköztem és sietve magamra kaptam a tiszta ruhákat. Fáradtnak és erőtlennek éreztem magam, alig vártam, hogy visszafekhessek az ágyamba. Az ajtón kilépve Harryvel találtam szemben magam, aki a túlsó falnak dőlve várakozott komor arccal és keresztbe font karral. Nem szólt semmit, csak nézett rám kérdőn, én pedig halvány mosolyra húztam a szám, hogy jelezzem, jól vagyok. Fáradt léptekkel indultam lefelé a lépcsőn, de sokkal bizonytalanabbnak éreztem magam, mint felfele jövet. Félúton megtorpantam, mikor szédülni kezdtem, de a következő pillanatban Harry tűnt fel mellettem és átkarolta a derekam. 

- Várnunk kéne az indulással... - jegyezte meg, miközben lefelé indultunk. Ijedten kaptam felé a fejem. Nem, én nem akartam, hogy miattam kelljen várnunk. Nem akartam teher lenni és nem akartam hátráltatni. Maradjunk csak szépen a tervnél.

- Nem, minden rendben. Holnapra jól leszek, csak aludnom kell egyet - feleltem, és nem csak őt, de magamat is próbáltam győzködni. Harry néhány pillanatig kétkedve nézett rám, majd nagyot sóhajtott.

- Meglátjuk - felelte végül. Leérve a nappaliba egyből a kanapéra rogytam. Megittam egy pohár vizet és bebújtam a takaró alá. Összegörnyedve húztam fel a térdeim, abban bízva, hogy így majd kevésbé fog fájni a hasam...

- Szólj, ha bármire szükséged lenne. Itt leszek a földszinten - közölte Harry, miközben megigazgatta a takaróm. Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra. Soha nem gondoltam volna, hogy van egy ilyen anyáskodó oldala is... de kifejezetten aranyos volt. Hümmögve bólintottam és lehunytam a szemeim. Most, hogy ismét egyedül maradtam a gondolataimmal, ismét elfogott az aggodalom ezzel az egész hasfájásos dologgal kapcsolatban, de szerencsére túl fáradt voltam ahhoz, hogy sokáig forgolódjak. Pillanatokon belül sikerült álomba merülnöm.

Hangos csörömpölésre riadtam fel. Torkomban dobogó szívvel ültem fel és ijedten pillantottam körbe. A hang a konyha felől jött, és elfojtott szitkozódás követte. Néhány pillanat múlva Harry dugta be göndör fejét az ajtón és bűnbánó tekintettel nézett rám.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni... - mondta halkan, miközben beljebb lépett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és halkan felnevettem. Nagyot ásítva kezdtem nyújtózni és a bedeszkázott ablakra pillantottam. Odakint már felkelt a nap, talán délelőtt lehetett...

- Hogy érzed magad? - kérdezte Harry miközben fürkésző szemekkel mért végig.

- Sokkal jobban, mint tegnap - feleltem mosolyogva. A hasam ugyan még fájt egy kicsit, de jóval kipihentebbnek éreztem magam. Hogy szavaimat nyomatékosítsam, le is másztam a kanapéról. 

- Indulhatunk - közöltem teljes határozottsággal. 

- Biztos vagy benne? - kérdezte Harry óvatosan, mire bólintottam. A kanapé támlájára terített farmeremhez léptem és sietve belebújtam. Azt hiszem az lehetett a legfőbb jele annak, hogy már jobban vagyok, hogy a következő gondolatom az volt, hogy mi a reggeli. A konyhába érve megfogadva Harry tanácsát csak egy kis szelet kétszersültet ettem. Ezután nekiláttunk a pakolásnak, és én végig magamon éreztem Harry aggódó tekintetét. Persze amint felé pillantottam oldalra kapta a fejét, mintha mi sem történt volna. Magamban jókat szórakoztam rajt, tényleg nagyon aranyos volt, ahogy aggódott. Mivel már napokkal ezelőtt elkezdtük összeszedni a szükséges dolgokat, viszonylag hamar végeztünk. A fegyvereinket magunkra csatoltuk, a többi cuccot pedig kétfelé osztottuk és a táskáinkba tettük. Ahogy közeledett a pillanat, hogy magunk mögött hagyjuk a házat, egyre inkább akartam maradni. Talán nem csupa jó emlék kötött ide... de volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, mintha minden rendben lenne. Mintha nem épp az apokalipszis kellős közepén lennénk. Mintha valami több is várna ránk... nem csak fájdalom és szenvedés. Nagyot sóhajtva vettem a vállamra a táskám és meglepetten szembesültem vele, hogy jóval könnyebb, mint azt vártam.

- Mehetünk? - kérdezte Harry, ahogy mellém lépett. Keserű mosollyal az arcomon bólintottam. Vetettem még egy utolsó pillantást a nappalira, majd machetével a kezemben kiléptem az ajtón. A nap állásából ítélve nem sokkal múlhatott dél, a levegő nyirkos és hűvös volt. Mindenre készen vágtunk neki a kihalt utcának, ahol se élő, se holt nem járt. A térkép Harrynél volt, így rábíztam a vezetést, én csak szótlanul követtem, miközben a mellettünk elhaladó üres házakat lestem. A kisváros fénykorában sem lehetett valami forgalmas, de a most ránk telepedő, nyomasztó csendben nem hallatszott más, csak lépteink tompa visszhangja. Hamarosan a kanyargós utca, amin eddig haladtunk egy kereszteződésben találkozott az autópályával. Kiérve a városból mindkét oldalról magas fenyők vettek minket körül, mögöttük a távolban hófedte hegycsúcsok magasodtak. Előttünk szanaszét heverő, piros bóják és magukra maradt markológépek jelezték egy félbemaradt építkezés nyomait. Ahelyett, hogy egyenesen haladtunk volna tovább a sűrű erdőbe vesző, minden bizonnyal a hegyek felé vezető úton, jobbra kanyarodtunk, a következő város irányába. A táj jó ideig nem változott. Hosszú kocsisorok mellett haladtunk el, a fenyőerdőt pedig csak ritkán szakította meg egy-egy keskeny ösvény. A végtelen eget félig áttetsző felhőfátyol takarta, utat engedve a szikrázó napsütésnek. A friss hegyi levegő azonban ennek ellenére is hűvös maradt. Mindketten gondolatainkba merülve, némán sétáltunk egymás mellett, de egyáltalán nem éreztem kínosnak a csendet. Sokkal inkább volt megnyugtató. A szemem sarkából láttam, hogy Harry néha vetett felém egy-egy fürkésző pillantást, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy megvagyok-e. Nehéz volt visszatartanom a mosolyom, mikor rajta kaptam. 

Számításaink szerint nagyjából három óráig fog tartani, míg elérjük a következő várost. Alig negyven perce lehettünk úton, de nekem már most elegem volt a sétából. A hasfájásom ugyan nem rosszabbodott, de még mindig nem éreztem úgy, hogy erőm teljében lennék. Hamarosan azonban a hegy oldalába értünk, ahol az összefüggő fenyőerdőt sziklás, völgyes táj váltotta. Tőlünk jobbra meredek sziklafal húzódott, még több fával és egy újabb hegyi úttal a magasban. Balra ezzel szemben rozsdás korlát feszült, alattunk pedig feltárult az erdőkkel és patakokkal tarkított völgy. A gyönyörű látványt a távolban derengő fehér hegycsúcsok koronázták meg, éles kontrasztot adva az ég ragyogó kékségével. Néhány perc erejéig minden problémámról megfeledkeztem, ahogy a tájban gyönyörködtem. Ez a gondtalanság azonban nem sokáig tartott, hamarosan ugyanis egy több méter magas sziklafal keresztezte az utunk.

- Itt meg mi történt? - kérdeztem elhűlten, miközben az előttünk magasodó törmeléket figyeltem. 

- Gondolom leomlott az út. Talán egy vihar, vagy hasonló miatt - felelte Harry elgondolkodva, miközben a magasba nézett, a fölöttünk futó útra, ahonnan a sziklaomlás indulhatott. 

- Most mi legyen? - tettem fel a kérdést kétségbeesetten. Alattunk mély szakadék, mellettünk megmászhatatlan sziklafal, előttünk sikamlós kőhalom... 

- Nem is olyan rég elhaladtunk egy hegyi ösvény mellett... Talán megpróbálhatnánk arra - ajánlottam bizonytalanul, mire Harry csak megrázta a fejét.

- Azok az ösvények nincsenek rajta a térképen. Ha letérünk az országútról könnyen eltévedhetünk - felelte, miközben összevont szemöldökkel méregette a sziklákat - Meg kell próbálnunk megmászni.

Kétkedő tekintettel meredtem rá. Nem mondom, hogy nekem nem fordult meg a fejemben az ötlet... de a törmelék legalább öt méter magas és nem túl stabil. Elég egy rossz lépés és már gurulunk is lefelé a szakadékba...

- Biztos vagy benne? - kérdeztem bizonytalanul.

- Van más lehetőségünk? - felelte Harry és határozott léptekkel indult az akadály felé. Ajkaimat mély, reszketeg sóhaj hagyta el, ahogy torkomban dobogó szívvel követtem. Az út belső végén kezdtünk neki a mászásnak, ahol a törmelék ugyan magasabb volt, de így legalább távolabb lehettünk a szakadéktól. Lassan haladtunk felfelé, mivel nehezen találtunk biztos fogást, az apró kövek gurulva szaladtak ki alólunk. Nagyjából félúton járhattunk, mikor Harry lábai alatt megremegett az egyik szikla. Mindketten mozdulatlanná dermedtünk, de már késő volt. Elég volt egyetlen követ megmozgatnunk ahhoz, hogy hangos robajjal meginduljon az omlás. Épp időben sikerült megkapaszkodnom a hegyoldal stabil falában. Harry után nyúltam, de mielőtt megragadhattam volna felém nyúló kezét, kicsúszott alóla a talaj és a legördülő kövekkel együtt a szakadék felé sodródott. Csak álltam ott dermedten és tétlenül néztem, ahogy a sziklák maguk alá temetik.

Trailer

Sziasztok!♥

Már régóta gondolkodom egy traileren, most végre sikerült megvalósítanom:D Remélem tetszik!^^ 

10.fejezet

ITT VAGYOK! Nem is tudom, hogy mit mondjak... Nagyon sajnálom, hogy így megvárakoztattalak titeket. Ha tudnátok, hogy hányszor estem neki ennek a fejezetnek... De az előző részhez érkezett kommentek rengeteg motivációt adtak, hogy újra nekiálljak az írásnak:D Elmondhatatlanul hálás vagyok értük, a sírás kerülgetett, mikor olvastam őket:') Nagyon remélem, hogy még érdekel titeket a folytatás, a továbbiakban megpróbálom kicsit összeszedni magam, ígérem. Arra gondoltam, hogy ha lenne rá igény, talán egy facebook csoportot is létrehozhatnék, ahol nyomon lehetne követni az új rész alakulását, és lehetne zaklatni is, ha késne a folytatás^^

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

HARRY STYLES

Louis laposakat pislogva, ködös tekintettel nézett rám, mikor felrángattam a földről. Remegő ujjakkal töröltem le a homlokán végigfolyó vért és aggódó tekintettel mértem végig. Bőre a gyenge fényben halott fehérnek tűnt és alig állt a lábán. Mikor kezét a szája elé kapta és előre görnyedve próbálta visszafojtani az öklendezést, a könyökénél tartva a nappali bal oldaláról nyíló mosdó felé rántottam. Alig ért a WC fölé, már hányt is, remegő kézzel támaszkodva a kagylón. Izzadt tenyerei csúsztak a nyirkos porcelánon, gyenge lábai meg-megrogytak, de ott álltam mellette és tartottam, átölelve derekát. Hosszú percek teltek el, mire végre abbahagyta. Megtörölgettem az arcát és leültettem a falhoz. Felhúzta térdeit, hátát a hideg csempének döntötte és arcát fájdalmas grimaszra húzta, miközben halkan lihegett. Leguggoltam mellé, majd félresöpörtem homlokához tapadt nedves tincseit, hogy megvizsgálhassam a halántéka mentén húzódó sebet. Vérzett, de nem tűnt súlyosnak. A mosdókagyló szélén lógó törülközőért nyúltam, bevizeztem, majd gyengéd mozdulatokkal törölgetni kezdtem az arcát. Felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek.

 - Hol fáj? - kérdeztem rezzenéstelen arccal, erősen koncentrálva arra, hogy ne mutassam ki egyre növekvő aggodalmam.

 - A... hasam - lihegte Louis erőtlenül. Kétségbeesetten csillogó, fáradt szemeit látva tudtam, hogy bármi történjék is, nekem nyugodtnak kell maradnom. Vettem egy mély levegőt, hogy leküzdjem a szívemet szorongató jeges félelmet és végiggondoltam a tüneteket. Bár Louis izzadt és remegett, az arca teljesen sápadt volt és a homlokát sem éreztem melegnek, tehát a lázat kizárhattam. Hasfájás, hányás... talán ételmérgezés?

 - Ettél egy halkonzervet, igaz? Meghagytam neked az egészet, mert én nem szeretem a halat. Romlott lehetett és minden bizonnyal ételmérgezést kaptál. Csak hagyd, hogy kijöjjön, aminek ki kell és pár nap múlva már kutya bajod sem lesz - hadartam. Nem csak őt, de magamat is győzködnöm kellett. Képtelen voltam szembe nézni a gondolattal, hogy Louis betegsége könnyen lehet súlyosabb is, mint egy gyomorrontás és nincsen sem orvos, sem internet, hogy segítséget szerezzek. Ha viszont beigazolódik a sejtésem, csak arra kell figyelnem, hogy pótolja a folyadékveszteséget és pihenjen. 

 - Oké. Figyelj rám - fogtam kezeim közé az arcát és fáradt szemeibe néztem - Most az a legfontosabb, hogy ne száradj ki, vagyis sokat kell innod. Hozok neked vizet, mindjárt jövök.

Mikor megpróbáltam felállni, hogy a konyhába induljak, Louis megragadta a karom és úgy kapaszkodott belém, mintha csak az élete múlna rajta. Könnyektől vörös, kétségbeesett szemei láttán nagyot dobbant a szívem. Olyan védtelennek, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy legszívesebben csak szorosan magamhoz öleltem volna, hogy érezze, nincs egyedül. Finoman lefejtettem magamról a kezét, majd biztatóan megszorítottam.

 - Minden rendben lesz. Ígérem - mondtam határozottan és elmosolyodtam. Louis csak bizonytalanul bólintott, és ezúttal hagyta, hogy felálljak. A konyhába siettem, lekaptam egy nagyobb poharat a polcról, majd tele töltöttem hideg vízzel. Mikor visszaindultam a mosdóba, a kezem megremegett, a víz pedig a földre loccsant. Megtámasztottam a poharat a pulton és nedves, reszkető kezemmel a hajamba túrtam. Összeszorítottam a szemeim és mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugodni. Sosem kezeltem valami jól az ilyen helyzeteket. A gondolat, hogy elveszíthetem Louist olyan mértékű rettegéssel töltött el, hogy úgy éreztem beleőrülök. Tudtam, hogy szüksége van rám és hogy az ő érdekében is nyugodtnak kell maradnom, egyedül ez tartotta tisztán a gondolataimat. Kellett még néhány pillanat, hogy összeszedjem magam, majd megragadtam a poharat és ezúttal teljes határozottsággal siettem a fürdőbe. 

Louis lehunyt szemekkel, fejét a hideg csempének döntve ült a fal tövében. Közeledő lépteim zajára összerezzent, ködös tekintettel nézett rám, miközben mellé térdeltem és remegő kezeibe adtam a poharat.

 - Csak lassan - utasítottam és a lehető legnyugodtabb arckifejezésemmel figyeltem, ahogy óvatosan belekortyol a vízbe. Mikor a hasához kapott, kivettem a kezéből a poharat és összeszorult gyomorral néztem, ahogy a WC kagylóhoz kúszik és ismét hányni kezd. Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget, fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnék enyhíteni a szenvedésén. Végül csak mellé kúsztam és bizonytalanul a hátára helyeztem a kezem. 

 Minden kétséget kizáróan ez volt életem leghosszabb éjszakája. Mivel Louis fél óránként hányt, úgy döntöttem hogy jobb, ha a fürdőszobában maradunk. Hoztam magunknak takarót és a vízutánpótlásról is gondoskodtam. Én nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de Louis elég kimerült volt ahhoz, hogy sikerüljön álomba merülnie az ölemben. Miután eltelt pár óra és ő még mindig békésen szuszogott, fejét a combomon pihentetve, kezdtem kicsit fellélegezni. A plafonhoz közeli apró ablakon már beragyogtak az első napsugarak, mikor a fáradtságtól laposakat pislogva lenéztem rá és ujjaimat mogyoróbarna tincsei közé fontam. Gyengéden végigsimítottam az arcán és halkan szólongatni kezdtem. Mocorogni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemeit és álmosan pillantott fel rám.

 - Hogy érzed magad? - kérdeztem biztató mosolyra húzva a szám.

 - Fáradtan... - felelte elhaló hangon és ismét lehunyta a szemeit.

 - Fáj még a hasad? - érdeklődtem. Alig észrevehetően megrázta a fejét és folytatta a békés szuszogást. Bár ő túl kimerült volt a panaszkodáshoz, én úgy ítéltem meg, hogy itt az ideje visszabújni az ágyba. 

 - Visszamegyünk az ágyba és utána addig alhatsz, ameddig csak szeretnél - jelentettem ki. Halk morgással jelezte, hogy nem igazán díjazza az ötletet, de azért kinyitotta a szemeit és kis segítséggel sikerült is ülő helyzetbe tornáznia magát. Felkászálódtam a földről és megmozgattam elgémberedett lábaim, amikből közben teljesen kiment a vér. Megvártam, amíg enyhül a tűszúrások ezreinek ható érzés, majd Louist is felsegítettem. Átkarolta a nyakamat és szinte teljes súlyával rám nehezedett, míg én a derekánál fogva tartottam. Bizonytalan léptekkel indultam a nappali felé és megtorpantam a lépcső alján. Nem akartam megkockáztatni, hogy mindketten lezúgjunk, szóval inkább a kanapé mellett döntöttem. Gyors mozdulatokkal kihúztam és megágyaztam a fürdőben is használt paplanokkal és párnákkal. Megitattam Louis-val egy nagy pohár vizet, majd lefektettem és betakargattam. Egy darabig csak ültem a kanapé szélén és néztem, ahogy békésen szuszog, de hamar úrrá lett rajtam a fáradtság. Lassú, óvatos mozdulatokkal másztam mellé, hogy nehogy felébresszem. Megtartva az illendő távolságot a kanapé szélére húzódtam és hosszú percekig csak figyeltem sápadt, alvó arcát és egyenletes légzését. Egy pillanatra sem akartam levenni róla a szememet. Attól féltem, hogy ha elalszom, nem veszem észre időben, ha rosszul van, nem fogok tudni segíteni. Rettegtem, hogy mikor újra kinyitom a szemeim, már nem lesz velem... A fáradtság azonban erősebb volt minden aggodalmamnál. Szemeim újra és újra leragadtak, már csak egy hajszálon múlt, hogy álomba merüljek. A következő pillanatban Louis mocorogni kezdett mellettem, nekem pedig egy pillanat alatt foszlott szerte minden fáradtságom, ahogy aggódva fölé hajoltam. De ő nem ébredt fel, halkan motyogott valamit álmában és közelebb húzódott hozzám. Mozdulatlanná dermedtem, ahogy átvetette karját a derekam felett és átölelt, arcát a vállamba fúrva. Szívem a torkomban dobogott váratlan érintésétől, aminek minden bizonnyal ő maga sem volt a tudatában. Mély lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni szapora szívverésemet, amit hirtelen közelsége okozott és óvatosan viszonoztam ölelését. Arcomat puha, mogyoróbarna hajába temettem és mélyen belélegeztem az illatát. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy minden rendben lesz. Rettegtem a holnaptól, mint minden egyes nap, mióta elkezdődött ez az egész. Fogalmam sem volt, hogy mennyi szenvedés vár még rám, de abban a pillanatban nem is igazán érdekelt. Csak Ő maradjon velem... Bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam tovább ébren maradni. Hamarosan mély, álomtalan alvásba merültem.

9.fejezet

Sziasztok! El sem hiszem, hogy ennyi pozitív visszajelzést kapok, nem is tudjátok, hogy milyen boldoggá tudtok tenni egy-egy kedves kommenttel :) Ne haragudjatok, hogy erre a részre is kicsit többet kellett várni, de itt vagyok Párizsban (Az Eiffel-tornyon láttam egy meleg párt, nagyon cukik voltak :D) és nem igen van netem, meg időm... Remélem azért tetszik a fejezet, nyugodtan írjatok, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! Mindenre fogok válaszolni, de majd csak az otthoni laptopról tudok kommentet írni... (Ne kérdezzétek miért, mert fogalmam sincs:'D) Szombaton érek haza, szóval új rész lehet hogy csak a jövőhéten lesz, de majd igyekszem időt szakítani az írásra:)

Ha elolvastad, kérlek írj véleményt, vagy nyomj egy pipát, sokat jelentene!♥

◦ ● ◦

LOUIS TOMLINSON

 Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, mikor Harry a falhoz vágott. Meg sem tudtam szólalni, csak ijedten pislogtam, miközben teljes testével nekem feszült. Smaragdzöld szemei izzottak a dühtől, nekem pedig kellett pár perc hogy felfogjam, mi is történik. Harry mindig olyan nyugodtnak és visszafogottnak tűnt a szememben, ez a kirohanás már önmagában is meglepett. Mégis, az zavart össze a leginkább, hogy fogalmam sem volt miért ilyen dühös. Ahogy sikerült túllépnem a megilletődöttségen, engem is elöntött az indulat.

 - Mégis mi a bajod? - kérdeztem felemelt hangon.

 - Hogy mi a bajom? Talán az, hogy egy rohadt szó nélkül hagytad el a házat. Vagy hogy majdnem széttépett egy veszett korcs. Nem is tudom! - felelte ingerülten és még erősebben szorított a falhoz. 

 - Mióta kell minden lépésemről beszámolnom neked? Csak meg akartam etetni egy kóbor kutyát, mit kell ebből ekkora ügyet csinálni? - kérdeztem értetlenül.

 - Megetetni? Mégis mire számítottál? Hogy majd hálásan körbeugrál, meg ad egy pacsit? Ezek a dögök már nem azok az aranyos háziállatok, Louis! - kiabálta az arcomba. 

 - Azt hiszed, hogy én nem tudom? Nem kell teljesen hülyének nézned! - vágtam vissza felháborodva - Fel voltam készülve rá, hogy megtámad, oké?

 - Igen? Hát nekem nem tűntél valami felkészültnek! - válaszolta felemelt hangon. Dühösen fújtam ki a levegőt. Pedig igenis ura voltam a helyzetnek! Legalábbis addig, amíg meg nem hallottam Harry hangját a hátam mögül... Tudtam, hogy nem szabadna levennem a szemem a kutyáról, mégis ösztönösen fordultam hátra. Egyszerűen megszűnt minden más körülöttem, és csak rá tudtam koncentrálni. Aztán eldörrent a lövés, a kutya nyüszítve elterült a földön és onnantól kezdve minden pillanatok alatt történt... Harrynek semmi joga nem volt kioktatni! Kezdett elegem lenni ebből az egészből. 

 - Csak mert összezavartál azzal a hirtelen kiáltással! - feleltem dühösen és ellöktem magamtól, hogy kiszabaduljak a szorításából. Hátratántorodott pár lépést, majd ökölbe szorította a kezeit és lángoló tekintettel meredt rám.

 - Egyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy egyedül kimenj? - kérdezte, és ezúttal a düh mellett mintha valami más érzelem is hallatszott volna rekedtes hangjában. Valami különös fájdalom, vagy keserűség. Én viszont csak egyre ingerültebb lettem. Még mindig nem értettem teljesen, hogy min van így kiakadva, de nekem rohadtul ne mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem!

 - Mintha szükségem lenne bébiszitterre! Akkor hagyom el a házat, amikor akarom! - üvöltöttem, mire Harry egy pillanatra megremegett, smaragdzöld szemein meglepettség futott át, majd még nagyobb düh. Újra felém lépett és fél kézzel a pólómba markolt, majd rántott rajtam egyet. 

 - Sírva könyörögtél, hogy maradjak veled! Most meg hirtelen jó ötletnek tűnik egyedül rohangálni odakint? Én nem... - üvöltötte, mikor hirtelen elcsuklott a hangja - Azok után, hogy én...

 Lehajtotta a fejét, homlokát lassan a vállamra ejtette és vett egy mély levegőt. Pólómat markoló keze megremegett, majd enyhített a szorításon. 

 - Nem teheted ezt velem... - szólalt meg végül, ezúttal halk, elfojtott érzelmektől remegő hangon. Értetlenül meredtem rá, kellett pár pillanat, hogy feldolgozzam ezt a hirtelen hangulatváltást. 

 - Én... - kezdtem bele zavartan, nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fel akartam emelni a kezem, hogy a vállára tegyem, vagy valami, miközben nekem dől, de nem mertem mozdulni. Nyilvánvaló volt, hogy megbántottam és minden egyes másodperccel nagyobb idiótának éreztem magam. Hiszen tudtam, hogy azért nem akart senkit közel engedni magához, mert rettegett attól, hogy elveszíti a számára fontos személyeket. És most rajtam kívül nincs senkije... Én pedig képes voltam egyedül kimenni, anélkül, hogy szóltam volna.

 - Sajnálom... - nyögtem ki végül. Harry egy darabig meg sem mozdult, végül felegyenesedett, majd szó nélkül otthagyott a nappaliban. Összeszorult szívvel néztem utána, majd nagyot sóhajtottam és vissza indultam a konyhába. Odaléptem a pulton lévő, félbehagyott szendvicsekhez és megkentem májkrémmel a maradék kétszersültet. Közben a mellkasomat szorongató érzés egyre csak nőtt, akárhányszor Harry-re gondoltam, ahogy egyedül duzzog a szobájában. Egy darabig csak üres tekintettel meredtem a hűtőn lévő, különböző városokat ábrázoló színes mágnesekre, majd keserűen felsóhajtottam és hideg ajtajának nyomtam a homlokom. Akkora barom vagyok! Eszembe sem jutott, hogy egy ilyen apróságon így ki fog akadni. Kicsit talán nehezemre esett elképzelni a kezdeti távolságtartása miatt, hogy ennyire... aggódjon értem? Akárhogyis, az a lényeg, hogy nem akartam megbántani. Márcsak azon kellett gondolkodnom, hogy hogyan engeszteljem ki. Rövid tépelődés után végül arra jutottam, hogy keresek egy tálcát, felviszem neki a kaját és evés közben megdumáljuk a dolgot. Annyiszor kérek bocsánatot, ahányszor csak kell! Csak nem haragudhat örökké, nem igaz? Újra a szendvicsek felé fordultam, majd elhúztam a szám a nem túl bizalomgerjesztő látvány miatt. Persze még így is jobb volt, mint a legtöbb étel amihez az apokalipszis kitörése óta hozzájuthattam, de úgy éreztem, hogy most valami különlegesebbre van szükség. A konyhaszekrényhez léptem, kinyitottam az ajtaját és elkezdtem kotorászni a konzervek, lekvárok és egyéb élelmiszerek között. Azon bosszankodtam, hogy fogalmam sincs, milyen ételeket szeret Harry, mikor észrevettem egy palacsintaport. Azonnal felcsillant a szemem, széles mosollyal az arcomon vettem elő és már kutattam is egy serpenyő, meg egy bontatlan üveg olaj után. A palacsintát mindenki szereti! Vidáman dudorászva álltam neki a sütésnek és pár perc múlva már el is készültem. Felpakoltam egy tálcára a szendvicses tányért, két-két palacsintát, és két pohár baracklevet, majd elégedetten szemléltem az eredményt. Mielőtt még elindultam volna a lépcső felé, egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a juharszirupot és rajzoltam vele egy mosolygós arcot Harry palacsintájára. 

 Szívem a torkomban dobogott, mikor felértem az emeletre. Megtorpantam a szülők hálószobájába vezető ajtó előtt és idegesen harapdáltam az ajkaim, miközben azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd neki. Lepillantottam a kezemben tartott tálcára, a mesefigurás poharakra, a mosolygó palacsintára és egyre kínosabban éreztem magam. Az is eszembe jutott, hogy csak leteszem a kaját az ajtó elé, bekopogok és elrohanok, mielőtt kijönne. Persze ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, hiszen azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. El kell mondanom, hogy tudom, hogy hülyeséget csináltam és megbántam, meg hogy bízhat bennem és nem fog többet előfordulni. Igen, valami ilyesmit, menni fog ez. Nagyot sóhajtottam, majd a tálcát az egyik kezemen egyensúlyozva bekopogtam. Nem vártam meg, hogy kikiabáljon vagy ilyesmi, inkább csak jelzésnek szántam, szóval egyből be is nyitottam. A szobába érve a várt látvány fogadott, Harry az ablak mélyedésében ült felhúzott térdekkel és elmerengve nézte az utcát. Pár pillanatig csak álltam tanácstalanul, mire végre felém fordult. Arca komor volt, de már korántsem tűnt annyira dühösnek, vagy szomorúnak. Inkább olyan... közömbösnek. Tetőtől talpig végigmért, majd pillantása megakadt a kezemben tartott tálcán. Egy darabig csak szótlanul néztük egymást. Aztán beugrott, hogy most jön az, amikor én mondok valamit. Megköszörültem a torkom és egy magabiztosnak szánt mosollyal próbáltam leplezni a zavarom, miközben elhelyezkedtem törökülésben a puha szőnyegen és magam elé tettem a tálcát. 

 - Szóval... - kezdtem bele a földet bámulva - Csak azt akartam mondani, hogy hülyeség volt egyedül kimennem, és sajnálom. Többször nem fordul elő.

 Vallomásomat hosszú, nyomasztó csend követte. Tekintetemmel még mindig a szőnyeget pásztáztam, miközben idegesen tördeltem a kezeimet és vártam, hogy mondjon valamit. Mikor a csönd túl hosszúra nyúlt, óvatosan felpillantottam. Szívem nagyot dobbant, mikor láttam, hogy mosolyog, arcán megjelentek apró gödröcskéi. Lemászott a párkányról, majd leült velem szemben a földre, a tálca túloldalára.

 -Ez most komoly? Mosolygós palacsinta? Hány éves vagy, öt? - kérdezte nevetve, de vidáman csillogó szemeiben nyoma sem volt a gúnynak. Elégedett mosolyra húztam a számat, majd elvettem a tányérról az egyik májkrémes szendvicset.

 - Idén leszek 21 - feleltem, mielőtt beleharaptam volna. Tudtam, hogy nem szánta komolynak a kérdést, de most hogy így jobban belegondoltam, még nem beszéltük meg, hogy ki hány éves. Persze mindig is gyanítottam, hogy nagyjából egykorúak vagyunk, de azért kíváncsi voltam a pontos számra.

 - Én 18 vagyok - válaszolta, majd követve példámat ő is nekilátott az evésnek. Kicsit meglepett, hogy én vagyok az idősebb, tekintve a magasságbeli különbségeket. Sőt, ami azt illetti, Harry minden tekintetben érettebbnek tűnt nálam... Gondoltam magamban, miközben jóízűen kortyolgattam a baracklét a mesefigurás poharamból.

 - Nem is emlékszem mikor ettem utoljára palacsintát! - dőlt hátra elégedetten Harry, miután végzett az evéssel - Kár, hogy ilyet nem tudunk enni útközben...

 - Vihetnénk egy serpenyőt - vontam vállat vigyorogva.

 - Ja. Meg egy tűzhelyet - vágta rá nevetve.

 - Vagy maradhatnánk itt... - mondtam halkan, mire Harry is elkomorodott.

 - Tudod, hogy nem tehetjük - sóhajtott fel, én pedig szomorkásan elmosolyodtam. A következő pillanatban átnyúlt a tálcák fölött és megragadta a kezem. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem, zavartan meredtem rá. Maga felé fordította a tenyerem és összevont szemöldökkel méregette.

 - Fáj még? - kérdezte végül. Ekkor esett csak le, hogy a sebemet nézi. A vágás már gyógyulóban volt, csak egy rózsaszínes vonal utalt a jelenlétére.

 - Már nem - feleltem és zavartan felnevettem. Rám mosolygott, majd elengedett, nekem pedig lassan visszatért normálisra a pulzusom. Nem is értettem, hogy mért jöttem hirtelen zavarba. 

 A nap hátralévő része ijesztő gyorsasággal telt el, nekem pedig egyre kevésbé volt kedvem elmenni ebből a házból. Délután elkezdtük számba venni a készleteinket, hogy eldönthessük miket vigyünk magunkkal. Harry kitisztította az összes fegyvert, én pedig összeszedtem a konzerveket és más tartós élelmiszereket. Az udvarhoz tartozó konyhakertben találtunk néhány szem paradicsomot, paprikát, meg répát, amiknek egy részét fel is használtam az ebéd készítéséhez. Miután lefürödtünk, még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd felmentünk az emeletre lefeküdni. Ahogy tegnap este, most is hamar elnyomott az álom, az éjszaka közepén azonban arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, talán már elmúlt éjfél. Forgolódtam, próbáltam visszaaludni abban a reményben, hogy reggelre majd elmúlik, de ahelyett, hogy enyhűlt volna, inkább csak erősödött a fájdalom. Ide-oda vergődtem álom és ébrenlét között, a gyomrom émelygett, és akárhányszor lehunytam a szemem, szörnyű rémálmok törtek rám. Az egyik pillanatban még melegem volt, a másikban már a hideg rázott. Izzadtságtól nedves bőröm a lepedőhöz tapadt. Szemeim leragadtak a fáradtságtól, mégsem tudtam egyhelyben maradni, folyamatosan forgolódtam. De nem számított hogy fordultam, a hasamat kínzó fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Mikor úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább, ledobtam magamról a takaróm és felültem. Ahogy kikeltem az ágyból lüktető fájdalom hasított a fejembe és megfordult körülöttem a szoba. Kezemet a hasamra szorítottam és meggörnyedt háttal szédelegtem az ajtó felé. Levegőt venni is nehezemre esett, zihálva támaszkodtam meg a fal mellett álló szekrényen. Nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni a hullámokban rám törő hányingert, kezeim megremegtek, mikor a homlokomhoz emeltem őket, hogy letöröljem az izzadtságot. Csak arra tudtam gondolni, hogy eljussak a konyháig, igyak egy nagy pohár vizet és bevegyek egy adag fájdalomcsillapítót. Ahogy elindultam lefelé a lépcsőn, éreztem, hogy lábaim elgyengülnek. Már csak néhány fok volt hátra, mikor a látásom homályosodni kezdett. A lépcső felett derengő lámpa lidérces fénye táncot járt a falon, ahogy izzadtságtól nedves talpam megcsúszott a sima fán. Remegő kezemmel a korlátért nyúltam, de csak a levegőbe markoltam, mielőtt zuhanni kezdtem a föld felé. Még éreztem az egész testemen végigszaladó fájdalmat, ahogy a világ táncol körülöttem, a szőnyeg puha szálait az arcomon és a homlokomon végigfolyó meleg nedvességet. Az utolsó amire emlékszem a hátam mögül felhangzó, tompa léptek zaja és egy mélységesen zöld szempár.